A grönlandi Attila-ének

1. Viszályról vett hírt a világ;
hajdan, hogy a hősök
találkozóra gyűltek,
nem gyönyörűségre:
titkon termett szó
szörnyeket szabadított rájuk,
Giúki fiaira átkot
és rút árulást.

2. Készült a Szkjöldungok sorsa;
hiú merény volt haláluk:
Attila hitvány tanácsra
mondta fel a megfontolást,
támaszát rontotta,
maga roppant vesztére,
követet sebtében küldött,
sietve kérette sógorait.

3. A ház értő asszonya,
hív emberismerő,
titkon ejtett szavak
teljes értelmét hallotta:
szilaj kétségbeeséssel,
segített volna övéin,
vitorlással a vizen át
ő nem tarthatott velük.

4. Vésett hírvivő rúnákat,
ezeket a hűtlen Vingi
– a balsors rontó bérence –
meghamisítva adta át.
Mentek Attila követei,
messze útra keltek
a Limafjordon keresztül,
bátor harcosok honába.

5. Örvendtek vendégelőik,
örömtüzeket raktak,
nem gondoltak rosszra
a jövevények jöttén:
gazdag ajándékot hoztak.
Szép húguk küldeményét
nem nézték hosszasabban,
oszlopra akasztották.

6. Odament akkor hozzájuk
Kosztbera, Högni asszonya,
mindent meglátott,
mindüket köszöntötte
Gunnar asszonya, Glaumvor
vele tündökölt,
tudott vendégelni,
követek kedvét kereste.

7. Högnit vendégül hívták,
talán társa is rááll
– virított a rossz szándék,
nem figyeltek fel rá.
Gunnar hajlott a szóra,
ha Högni hajlandó;
Högni benne volt bizton,
bárhogy határoz Gunnar.

8. Sürögtek sudár lányok,
dús lakomához sört hordtak,
jártak körbe a teli kupák,
így ittak s teltek el tőle.
Akkor a fenséges pár
pompás fekhelyére megtért.

9. Kosztbera tudta a rúnák
minden titkát s rejtelmét,
megfejtette a tűznél
vészesebb jeleket a fényben.
Vigyázott jól, ne szóljon,
ajkát feszesre vonta.
Kuszák voltak a jelek,
fejtésük jeles feladat.

10. Aludni ment híven
Högni és asszonya,
álmodott akkor a nő,
nem is tartotta titokban,
megébredvén, mindjárt
elmondta a bátor bölcsnek:

11. “Távoznál hazulról, Högni,
tanácsom megfogadd hát
– rúnák tudója ritka! -:
menj inkább máskor.
Megfejtettem az írást,
húgod igaz rovását:
nem hív ő oda téged,
félt a fényes asszony.

12. Csak azt csodálom,
még most sem értem én,
miért rótta az okos nő oly
rosszul néked e rúnákat,
mert mintha e jelek mögött
más jelentés lapulna,
kettőtök halála közel,
ha a hívásra hallgattok.
Ám a rúnatábla hiányos,
vagy torz, valaki kezétől.”

13. “Gyarló gyanakvás marad
mind az asszonyok átka:
én más mód nem keresek bajt,
csak ha bosszulandó.
Veres arany ajándékot
küldött a vezér, követekkel;
borzalmak előhírét
halljam bár, el nem rettent.”

14. “Gyötrelmes lesz az út,
ha kedvetek most túl gyors,
szíves vendégelés
nem vár rátok ezúttal.
Álmom árulta el,
hiába titkolnám, Högni:
bukdos a botor vándor,
más veszélyektől tarthat.

15. Takaród, álmomban láttam,
lángban állt, tűz falta,
felszökkent a fény,
házam hevesen rontva.”

16. “Van itt vászonféle
fölös számban,
az ég el, ahogy a takaró,
álmod szava szerint.”

17. “Pusztító medve tört be,
tépdeste a padlót,
kitárt karmos karokkal
rontott ránk, rettentőn,
ragadozó pofája ellen
nem adatott oltalmunk,
óriási tolongás támadt,
áldozatoknak termén.”

18. “Vihar várható,
hajnal lesz hamar.
Jegesmedve-jelenés
keletről hófúvást hoz.”

19. “Álmom sast sodort be
a ház ablakán át,
baj háramlott ránk,
bemocskolt minket vérrel.
Mintha Attila szelleme
lett volna e szörnyű sas.”

20. “Öldöklés ideje, barmoké,
bizony közel, s vér ömlik majd.
Mert sokszor ökörre értheted,
amit éjszaka sassal álmodsz.
Attila bízvást hívünk,
hiú beszéd az álmoké.”
Ezzel vége szakadt itt
az efféle szavaknak.

21. Jött jeles sarjak reggele,
rossz jelek serege nyomán;
nyomott kedvvel ébredt ekképp
Glaumvor is, kételyekkel,
. . . . . . . . . Gunnar az álom
két nyomát követte szavára.

22. “Bitó bólintott álmomba,
kötelet lóbálva feléd;
lent kígyók faltak,
sose láttalak többé.
A sors végzése telt be így.
Fedd fel igéjét, Gunnar!”

24. “Vértedből véres kard
állt ki, álmomat szegve;
szörnyűség ily látomásról
szerető társnak számot adni.
Dárda döfte álmomat,
testedből meredt már,
két vége felől
vicsorgó farkasokkal.”

25. “Csahos falka száguld
csakhamar szilajul;
álmok dárdadöfése
vadászebek jöttét jelzi.”

26. “Álmomban folyó morajlott,
megrohamozta házunk,
pozdorja hullámok
torlódva törték a partot,
tört mindkettőtök lába
az ellenállhatatlan
elemek vad csatáján.
Valamit ez csak jelenthet.”

28. “Élettelen asszonyok
jöttek éji álmomba,
gyász gyolcsban, téged
követelve tőlem.
Hívtak padjaikhoz,
parancs volt sürgetésük.
Védelmedről a sors
leányai lemondtak, érzem.”

29. “Igen kései intés,
a döntés rég kész, íme.
Végzetem elkerülhetetlen,
mert messzi útra vágytunk.
Rossz jelek ébresztenek
rövid életünk tudatára.”

30. Hajnal hasadtán már csak
az indulást illette
valamennyiök vágya –
nem tarthatták vissza őket.
Öten keltek útra,
kétannyi szolga velük,
mégis, e döntés
dőreségnek bizonyult.
Ment Sznévar és Szolar,
Högni fia mindkettő;
Orkningnak hívták
ötödik társukat,
nagyszerű, bátor harcos,
bátyja Högni nejének.

31. Követte őket a fjordig
fényes asszonykíséret:
szépséges kérlelők mentek
a konok férfiakkal.

32. Szólt akkor Glaumvor,
Gunnar asszonya,
intézte szavait Vingihez,
kit kevéssé kedvelt:
“Vajon kedvünkre lesz-e
vendégelő viszonzás?
Átkozott az a vendég,
mely ármánnyal hív vissza.”

33. Esküdött Vingi,
elvetemült vajákos:
“Óriások oltsák ki életét,
ki ellenetek tör;
bitófán himbálózzék,
aki hazudik néktek.”

34. Szólt akkor Kosztbera,
könnyebbült szívvel:
“Repítsen jó szél, szavammal
szerencse kísérjen, hősök!
Győzzetek, ahogy gyarlók
díja diadal nem lehet!”

35. Högni felelt
– hű feleit féltve -:
“Békéljetek, bölcsek,
fenyegetne bármi!
A kívánság szava
szélbe kiált;
kevés hőst segített meg
meddő hazai sóhaj.”

36. Egymásra néztek híven,
hamar elfordultak.
Tudom, a sors fordult ott,
útjaik telje szétvált.

37. Elszántan eveztek,
el is repedt hajójuk,
eveztek rettentő erővel,
pattantak az evezőpántok,
küzdöttek kíméletlen,
reccsentek eresztékek,
partot érve a hajót
kikötetlen hagyták el.

38. Kis időre ezután
– hadd mondjam a végét –
meglátták Budli
hajdani várát.
Nyekkent a kapu
Högni ökle nyomán.

39. Szólt akkor Vingi ekképp
– bár ne szólt volna -:
“Vissza e háztól!
Hitvány vágyná lakni:
hamar tűzzel lakoltok,
lekaszabolnak titeket –
szép volt hívásom szava,
mögötte a szándék ármány,
várjatok itt, míg megácsolom
akasztófátokat.”

40. Felelte erre Högni,
félelmet nem ismert,
mint igazi hős,
ki magát meg nem adja:
“Hiába fenyegetőzöl,
fondorlatos hitszegő,
ne tetézd tetteidet,
beléd fojtjuk a szót.”

41. Földre taszították Vingit,
végső perce jött el,
pengék ontották vérét,
elszállt ocsmány lelke.

42. Attila hada már felvonult,
harcosain páncéling,
indulnak harcra készen
a közti palánkhoz,
szitokszavak szállnak,
tombol iszonyú vad düh:
“Régi tervünk ez, íme,
rontunk reátok vesztőn!”

43. “Miféle régi terv ez,
itt álltok készületlen.
Vesztetekbe rohantok,
egy hitványat máris
halálba küldtünk,
követül Hélbe.”

44. Hangzott Högni beszéde,
bőszülten hallgatták,
dúlt kezek lendültek,
dárdát lengetve,
zúdult pusztító vész
pajzsok védelméből.

45. Eljutott a palotába is
a kinti dolgok híre;
egy szolga az udvarról
fennszóval hirdette.

46. Gudrún ezt hallván
kínokra hasadt:
nyaka ékes láncát
vadul letépte,
veretes ezüst
szóródott szanaszéjjel.

47. Kirohant akkor,
az ajtót kitárva,
ment az érkezőket
méltó mód üdvözölni:
borult nyakukba,
fájdalmas fogadásul,
búcsúzás hűségével,
forrón nyilallt beszéde:

48. “Mindent megtettem,
ide ne induljatok
– jönnötök kellett:
a sors kikerülhetetlen.”
Érvelt élet-értőn,
békére buzdított,
szava is szélbe kiáltott,
ki sem fogadta meg.

49. Megértette a nagylelkű,
jót nem hozhat e játék,
köpenyét habozás nélkül,
elszántan elhajította,
kezében csupasz karddal
övéiért csatázott,
pontos csapásai vérrel
csapzották pőre vasát.

50. Két harcost terített le
Giúki bátor leánya:
Attila bátyja többé
nem állhatott e földön,
tőből tűnt el a lába
a végzet lengő jelére.

51. Egy másik hun a humuszt
örökre megölelte:
Hélbe küldte a nő
rezzenetlen karja.

52. E viszály emléke él,
míg világ a világ;
Giúki gyermekei
túltettek mindeneken.
Mondják, a Niflungok,
míg éltek, vívtak,
vasuk éle vágta a veszélyt,
sisakok hasadoztak,
páncélingek, pozdorjára,
tettvágyuk tombolt tusakodva.

53. Rontva telt a reggel,
dúlással a dél,
folytatták estig,
erejük fogytáig.
Mire a harc csitult,
vérlucskos volt a mező;
levertek tizennyolcat,
mielőtt földre terültek,
Kosztbera fiai,
fivére, hulltak hárman.

54. Budli bátor fia
szólt szilaj fennszóval:
“Iszonyú, íme, e kép,
nyomorult kezetek nyomán;
harcot áhítva állt
háromszor tíz hősöm,
tizenegy a halálé,
hadunk tépázva átkosan.

55. Négy testvérbátyám volt,
hogy Hélbe távozott Budli;
még minden másodikuk
élt ma, elesett estig.

56. Roppant rokonságom
támadt, tagadom-e,
félelmetes asszonyomban
alig telt örömem;
ritkán hálhattam híven,
hogy ti reánk rontottatok,
vettétek véreim vérét,
vittetek vagyont, vérmesen,
hoztátok nővérem halálát,
nyugodni ez nem hagy.”

57. “Attila, miért alakoskodsz?
Magad hoztad e végzetet,
te vitted el anyámat,
megölted vagyonért,
bölcs unokahúgaim
barlangon veszítetted éhen.
Sok színlelt sérelmed
nekem szín nevetség;
isteneknek hála,
ha sorsod ilyen hitvány.”

58. “Rajta, jeles jarlok,
gyötrelme gyarapodjon
a szépséges személynek,
magam szemével lássam;
zokszavam ócsálta,
ő zokogjon hát,
kínjait gerjesszétek,
Gudrún keserveit halljam.

59. Fogjátok ezért Högnit,
hasítsátok fel a mellét,
szívét e vágáson
szedjétek ki vérben.
A gonosz Gunnart
bitóra bogozzátok,
végül kígyóverembe
vessétek, eleven étket.”

60. Szólt akkor Högni:
“Tetszésedre tegyél!
Gyönyörrel tűröm
bármi gyötrelmemet.
Különbet is kiálltam.
Megbírtunk veletek,
míg bírta a sorsunk,
sebesültekkel most
magad is elbánhatsz.”

61. Szólt akkor Beiti,
Attila bizalmasa:
“Hiatlit hozzuk ide,
mit bánjuk már Högnit!
Egy félholt halála
fél halál csupán;
élete már csak
neki magának csapás.”

62. Jött már az ínyesmester,
iszonyú ijedten,
előbújt rejtekéről,
rémülten kapálózott;
hogy fertelmes balsors
más bűnéért fizetni,
megválni e világtól,
jó húsú disznaitól,
itthagyni másoknak
dús kóstolók javát.

63. Budli szakácsának kést
szegeztek, szörnyűt,
nyüszített a nyavalyás szolga,
hogy nyakát érte a hegy;
hadd trágyázzon inkább
irdatlan földeket,
bármi förtelmes munkát
elvégez, boldogan,
csak ne bántsák, könyörgött,
életét megkíméljék.

64. Högni nem tűrhette
– ki tett volna így a helyében? –
a szolga szenvedését;
szólt habozás nélkül:
“Szavamra, szégyenletes
játékot játszotok,
ki fülének öröm
efféle fertelmes jajszó?”

65. Megragadták a vezért,
miért halogatták volna
szándékukat a szilaj,
vérszomjas harcosok.
Högni visszanevetett,
válasza ennyi volt,
kitartásra termett,
így tűrte a kínzást.

66. Gunnar lábujjai közben
hárfa húrjain jártak,
keserves panaszára
asszonyok könnye pergett,
férfiak sírtak:
fejedelmi nő sorsát
gyászolták gyönyörűen;
így hasadt meg a hangszer.

67. Hajnalra kilehelték
lelkük e hősök;
haláluk halhatatlan,
örök emlékezet őrzi.

68. Attila két daliánál
tudta magát dicsőbbnek,
így bántalmazta dicsekvőn
a bölcs, dúlt asszonyt:
“Friss fényben fürdesz, Gudrún,
de már tiéid nélkül;
ne mondd, hogy te magad
a történtek oka nem vagy.”

69. “Vígan vagy már, Attila,
menj, vidd a tett hírét;
majd megbánod még, meghidd,
és mindent másképp értesz.
Örökség száll rád,
örvendhetsz akkor,
én hozom az örömhírt,
ha meg nem halok addig.”

70. “Nem rettent, bármit tárj fel,
fogadd mégis tanácsom,
igaz, magam gyakran
gyarló voltam, már bánom:
szolgákkal vigasztallak,
szépséges nyakékkel,
ezüst ékszerek
szíved nyugalmát hozzák.”

71. “Hiába erőlködsz,
engesztelésed hívság,
kisebb oka ha volt is,
kitértem már előle;
meglehet, szertelen voltam,
vadságom még szilajabb most,
bár mindent eltűrnék,
ha Högni élne.

72. Egy fedél alatt
nőttünk fel s nevelkedtünk,
játszottunk jó kedvvel
kies ligetekben;
Grímhild adta ékes
arany ékszereinket.
Bátyám haláláért
bocsánatot ne várj,
meg nem vásárolhatod,
hogy boldognak láthass.

73. Asszonyi akaratot
elfojt erejével a férfi;
földre kényszeríted
fejszével a fa koronáját;
az egész törzs ledől,
ha elmetszed, mi tartja lenn.
Magad alá gyűrtél, Attila,
így gyökértelen mindent.”

74. Felettébb hiszékeny volt
a hunok fejedelme;
virított a rossz szándék:
hogy nem figyelt fel rá?

75. Titokzatos volt Gudrún,
tudta, hogyan hitegessen,
színlelte szelidülését,
két pajzs között bújt.
Sörivászatot sürgetett,
bátyjainak tora lenne,
Attila nem bánta,
búcsúzna övéitől ő is.

76. Így egyeztek akkor.
Elkészült az ital,
megkezdődhetett méltán
a lármás lakoma.
A keményre kovácsolt szívű
nem szánta Budli sarjait,
bosszúját akarta
Attilán kitölteni.

77. Gyermekeit gyengéden
az ágyhoz állította,
hangja máris hideg lett,
megdöbbent a két fiú;
mégsem sírtak, ölelték
anyjukat, kérdve, mi készül.

78. “Félre a faggatózást!
Véreteket veszem,
rég erre vágyom,
véd-mű vénségtek ellen.”
“Tedd műved, ne törődj mással,
áldozd fel fiaid;
haragod is hamar vész,
ha ezt véghezviszed.”

79. Az asszony akkor
gyors mozdulattal
gyermekei vérét vette,
torkukon távozott lelkük.
Attila hiába tudakolta,
hová tűnhettek
a futkosó fiúk,
fel nem lelhette őket.

80. “Megyek, hadd mondjam el
Attilának a hírt,
miért tartsam titokban,
én, Grímhild hű leánya.
Nem leszel boldog, férjem,
ha felfogod, mi történt.
Tetted hozta e gyászt,
fivéreim gyilkolója.

81. Álom nem áldja ágyam,
mióta megölted őket;
fivéreimért, fogadtam,
átkos lesz fizetségem.
Rémséges volt a reggel,
mikor a hírt hoztad,
most este van, íme,
én ekképp viszonzom.

82. Fiaid elfogytak,
életükkel fizettél.
Koponyájuk volt, megtudd,
mámorító kupád.
Végzetes sört főztem,
belé vérük sajtoltam.

83. Szívüket kiszedtem,
sütöttem sistergőre,
tálon néked tálaltam,
bizonygatván, borjú húsa.
Mohóságod műve,
mind felfaltad, mi hús volt,
habzsolva tömted magadba,
falánk fogaidnak hittél.

84. Felfedtem fiaid sorsát,
emberrel nem eshet szörnyebb,
mint veled, szégyenemként
viselem magam részét.”

85. “Gonoszság a neved, Gudrún,
galád voltál,
amikor fiaim vérét
itattad itt velem.
Saját sarjaid irtottad,
mi lehet iszonyúbb,
kettőnket sem kímélvén
baljós borzalomtól.”

86. “Leghőbb vágyam lenne,
hogy veled is végezzek.
Fejedelem sosem tett még
fertelmesebbet, mint te,
gyalázatos voltál,
vérszomjas gyűlölködő,
gyötrelmek szitója,
erőszak szörnyetege.
Eddigi tetteidet
tetézted meg ma,
véred torát ülve,
végzeted ünnepelvén.”

87. “Máglyán magad égsz majd,
megköveznek előtte,
meg fogod kapni,
mit fejedre kihívtál.”
“Rád háramlik vissza
holnapra e rút végzet,
különb halál vár engem,
fényességgel fogad.”

88. Közös fedél alatt
szavakkal gyilkolóztak,
gyötrelmeket szitva
egymás szívében ekképp.
Högni fiának elméjén,
haragban forrt ádáz terv.
Tudtára adta Gudrúnnak:
Attila vesztére gondol.

89. Gudrúnnak felrémlett akkor
Högni fertelmes vége.
Hadd hozzon rá szerencsét,
ha bosszulja halálát.
Így ölte meg Attilát,
nem volt nehéz dolga,
Högni fia döfött,
Gudrún is, diadallal.

90. A fejedelem akkor
álmából felocsudott,
érezte sajgó sebét,
kötést nem kért, ekképp szólt:
“Szavatokra, ki hozta
Budli fiának halálát?
Roppant kihívást érzek,
életre semmi reményt.”

91. “Gudrún, Grímhild leánya
le nem tagadja, íme:
én okoztam kezemmel,
hogy életed kiapad,
Högni fia volt társam,
halálba mi taszítottunk.”

92. “Rút mészárlást rendeztél,
magadhoz méltatlant.
Aljasság becsapni
benned bízó barátot.

93. Boldogan készültem egykor,
hogy kezed megkérjem,
örültem a magasztalt,
nemes nevű özvegynek;
hiúság volt s hazugság,
vér omlott végzetéül.
Otthon várt pedig itt,
reád s kísérőidre,
pompás környezet,
értékes élet.

94. Rangos emberhez méltó
megbecsülés volt részünk.
Jószágunk jeles,
szép hasznot hajtott;
dús kincstárunkból is
kapott, ki derék volt.

95. Nagy árat adtam,
nemes mód ajándékot,
harminc szolgát neked,
hét szolgálólányt,
bizalmam e kinccsel,
ezüstnél többet ért.

96. Te elfogadtad mind,
mintha semmi se volna,
míg Budli földjeire
felettébb áhítoztál:
készült gonosz kelepcéd,
hogy magad részét megtartsd.
Anyósod keserű könnyet
hányszor hullatott.
Hitvesi egyetértést
életünk nem ismert.”

97. “Álnok beszéd, Attila,
bár most már mindegy.
Ha ritkán engedtem fel,
gőgödre gondolj.
Viszályt fiatalon
kezdtél fivéreiddel,
ráment házad fele
rontásra és halálra.
Veszte várta, rút vég,
ami csak üdvöt igért.

98. Testvérek, hárman,
harcon győztesek,
Szigurdot követtük.
Sodort sebes szél,
keményen kormányoztunk,
jó sorsot kérve
értünk keleti partot.

99. Királyt öltünk ott,
öröke ölünkbe hullt így,
hódoltak a vezérek,
rettegve végüket.
Szabaddá tettük, ha kérte,
a törvényen kívülit,
meggazdagodhatott,
sanyarú sors után.

100. Elhullt a hun hős,
hamar vele a vígság.
Ifjan özvegynek lenni:
test, lélek ölője.
Így érzett az élő,
érkezvén Attilához;
hős volt holt férjem,
vesztemre veszítettem.

101. Tanácsból tértél meg,
meg nem kérdhettük,
felülkerekedtél-e,
győztél-e feleiden.
Mindegyre kitértél,
kitartó nem voltál,
vagy türelemmel tűrtél.
. . . . . . . . . . . . . . . . . .”

102. “Galádul hazudsz, Gudrún,
ügyeinken ez
valamit se változtat,
veszteség a végünk.
Kérlek mégis, légy majd
rangod szerint megértő,
ha rám kerül a sor,
kettőnkhöz méltón vigyenek.”

103. “Hajón himbálózhatsz,
kapsz ékes koporsót,
gyolcsod viaszolom,
védje testedet,
törődöm, meghidd, mindennel,
mintha egy lenne létünk.”

104. Attila lelke akkor
elszállt, gyászt hagyott hátra.
Amit megfogadott,
Gudrún meg is tett mindent.
Készült a nemes nő,
hogy végezzen magával:
teltek a napok, múltak,
halála halasztódott még.

105. Hadd mondjam: boldog mind,
ki ily ivadékokat nemz,
nagy tettek nemzedékét,
mint gyermekeit Giúki.
Hírük sose halványul,
sok széllel száguld
vakmerő vérük éneke,
míg él, ki híven hallja.