Mimir kútja - a bölcsesség ára
Egy napon Odin úgy döntött, hogy Midgardon keresztül az Óriások Honába, Jötunheimbe utazik, hogy megkeresse Mimir Kútját. Hogy ne keltsen feltűnést, és ne tudja meg senki a kilétét, egyszerű sötétkék köpenyt viselt – hátrahagyva az arany páncélját és sisakját, sőt még legendás lándzsáját, a Gungnirt is. A neve sem Odin, a Mindenek Atyja volt az útja során, hanem Vegtam, a Vándor. A köpeny mellett még egy egyszerű utazóknak való botot is vitt magával.
Éppen a kút felé tartott, amikor egyszer csak egy óriással találkozott, aki egy hatalmas szarvason lovagolt.
Mivel ugyanarra tartottak, ezért egymás mellett haladtak, és hogy közben az időt is múlassák, beszédbe elegyedtek.
– Ki vagy te, testvérem? – kérdezte Odin az óriást.
– Vafthrudnir vagyok, az óriások legbölcsebbike – felelte a szarvason lovagló óriás. Odin jól ismerte, és tudta, hogy ő valóban a legbölcsebb óriás, és hogy sokan vesztek már oda, amikor bölcsességre akartak szert tenni. Ha valaki Vafthrudnir kérdésére nem tudott válaszolni, akkor a fejét vesztette.
– Én Vegtam, a Vándor vagyok – szólt Odin, – és tudom, ki vagy te, ó hatalmas Vafthrudnir. Szívesen vívnék veled szópárbajt.
Az óriás felnevetett és így szólt:
– Ho-hó, legyen hát! Ugye tudod, hogy mi a tétje? Ha nem tudok válaszolni valamelyik kérdésedre, akkor a fejem a tiéd. Viszont ha te nem tudsz felelni az én kérdésemre, akkor a fejedet veszem. Ho, ho, ho. Kezdjük akkor.
– Készen állok – felelte Odin.
– Mond meg akkor – szólt Vafthrudnir, – mi annak a folyónak a neve, amely Ászgárdot és Jötunheimet elválasztja egymástól?
– Ifling a neve. A folyó jéghideg, de mégsem tud sosem befagyni.
– Helyesen feleltél, Vándor. De még mindig van két kérdésem, amelyre válaszolnod kell. Hogy hívják azokat a lovakat, amiket a Nap és az Éjszaka hajt az égen?
– Skinfaxi és Hrimfaxi – válaszolta egyszerűen Odin. Vafthrudnir erősen elcsodálkozott a neveken, mivel csak az istenek és az óriások legbölcsebbike ismerhette őket. Már csak egy kérdése volt, amit feltehet a Vándornak, mielőtt ő következne.
– Felelj hát, mi annak a mezőnek a neve, ahol az utolsó csatát fogják megvívni?
– Vígrid mezeje – válaszolta Odin. – A mező, ami száz mérföld hosszú és száz mérföld széles.
Odin kérdései következtek:
– Mik lesznek Odin utolsó szavai, amelyet fia, Baldur fülébe fog suttogni?
Vafthrudnir megriadt a kérdést hallván, a lovát rögtön megállította, majd élesen az idegenre nézett.
– Csupán Odin tudja, hogy mik lesznek Baldurhoz az utolsó szavai – felelte, – és csupán Odin tehette volna fel ezt a kérdést. Vándor, te vagy Odin, és erre a kérdésre képtelen vagyok felelni .
– Akkor – kezdte Odin, – ha meg akarod tartani a fejed, válaszolj erre: Milyen árat fog Mimir kérni tőlem, hogy ihassak a Bölcsesség Kútjából, amit ő őriz?
– A jobb szemedet fogja kérni.
– Nem fog ennél kisebb árat kérni?
– Nem, ennél kisebbet nem fog. Sokan mentek már hozzá, hogy ihassanak a Bölcsesség Kútjából, de egyikük se volt hajlandó megfizetni, amit Mimir kér. Válaszoltam hát a kérdésedre, ó Odin. Most engedj el, hadd tartsam meg a fejemet.
– Legyen hát! – szólt Odin, és elváltak útjaik.
Borzalmas ár volt, amit Mimir kért, hogy a Mindenek Atyja ihasson a kútból. Odin nagyon gondterhelt lett tőle. A jobb szeme! Hogy ne lásson a jobb szemével többet! Már majdnem oda jutott, hogy feladja és visszatérjen Ászgárdba. De inkább délre fordult, Muspellheim fele, ahol Surtr uralkodott, egy félelmetes óriás, aki egy napon háborút fog indítani az Istenek ellen. Amikor északra fordult, meghallotta Hvergelmir üstjének hangját, ahogy Niflheimből kiömlik és nyomában sötétség és rettegés támad. Odin tudta, hogy a világot nem szabad Surtr vagy Hel világának kezére hagyni. Egyikük felégetné azt, másikuk sötétségbe és ürességbe taszítaná. Neki, mint a legbölcsebb istennek, okosabbnak kell lennie, hogy megmenthesse a világot.
Sanyarú képpel, és érezve már a fájdalmat és a veszteséget, ami rá vár, visszafordult Mimir Kútja felé. A kút Yggdrasil gyökerei alatt volt – a gyökér, ami Jötunheimből nőtt ki. És ott ült mélyen a kútba nézve, Mimir, a Bölcsesség Kútjának őrzője. Mimir, aki nap mint nap a Bölcsesség Kútjából ivott, tudta hogy ki áll előtte.
– Üdv, Odin, Istenek legidősebbike – mondta.
Odin tiszteletteljesen üdvözölte a világok legidősebb teremtményét, és így folytatta:
– Szeretnék inni a kutadból, Mimir.
– Nagy árat kell fizetned érte. Aki eddig idejött, hogy igyon, mind visszakozott, amikor meghallotta az árát. Meg fogod hát fizetni, Istenek Legidősebbike?
– Nem tántorodom el az ártól, bármibe is kerül.
– Igyál hát! – bíztatta Mimir, és egy nagy szarut megtöltött a kút vizével, majd Odin felé nyújtotta.
Odin elvette a szarut, megmarkolta mindkét kezébe és megállás nélkül itta, és eközben a jövőt egyre tisztábban látta maga előtt. Látta mindazt a bánatot és bajt, amely az emberekre és Istenekre fog eljönni. De látta azt is, miért történnek ezek, és hogy a nemesség eltűnik majd egy nap a világból.
Amikor megitta az utolsó csepp vizet is, amit Mimirtől kapott, a kezét az arcára tette és kitépte a jobb szemét. Óriási fájdalom volt, amit Odin, a Mindenek Atyja kiállt, de nem üvöltött vagy nyögött fájdalmában. Biccentett a fejével és a köpenyét az arca elé tette, miközben Mimir elvette a szemét és hagyta, hogy mélyre süllyedjen a Bölcsesség Kútjába. És ott is maradt, fényesen csillogva a víz alatt, emlékezetőnek, hogy milyen árat fizetett az Istenek Atyja a bölcsességért.
Forrás: The Children of Odin: The Book of Northern Myths
Fordította: Arcus Arckhebohn