Oddrún siralma

Élt egy király, Heidreknek hívták, leányát Borgnínak. Borgní kedvese Vilmund volt. Borgní nem tudta gyermekét világra hozni, míg Attila nővére, Oddrún oda nem érkezett; Oddrún Giúki fiának, Gunnarnak volt a kedvese. Erről a történetről esik itt szó.

1. Hírét hallottam
hajdani regének:
hogy ment réges-rég
Mornaföldre egy lány?
Heidrek lányának
helyette e világon
senki se vihetett
volna segítséget.

2. Oddrún ment oda
Attila nővére,
hallotta, hogy e nőt
kínok hasogatják,
kihozta csillagos
csődörét nyomban,
nyergelte máris,
kengyelbe kapott.

3. Síkságon lobogott
a ló sörénye,
meglelték a magas,
távoli tanyaházat,
belépett a leány
a boltos terembe,
levette a nyerget
csatakos lováról,
csak ezt mondta mindjárt,
ily szavakat szólt:

4. “Halljam Hunföldön
ugyan mi újság?
Erre az emberek
miről beszélnek?”

A szolgáló szólott:

“Barátnőd, Borgní
fájdalmak közt fekszik,
bár te segíthetnél
a boldogtalanon!”

Oddrún szólott:

5. “Ki hozta reá
e roppant kínokat?
Miért görnyed Borgní
borzasztó görcsben?”

A szolgáló szólott:

6. “Vilmund, ő volt az,
bátrak barátja,
ő bújtatta Borgnít
takaró alá híven,
öt télen át hevertek,
apai tudomás híján.”

7. Tudtommal többet
ott nem is beszéltek.
Borgníhoz ment Oddrún,
lábához leült.
Regölt rontás ellen
erős igéket,
regölt igencsak,
bíztatván Borgnít.

8. Földi útra lépett
egy fiú, egy lány,
két gyönge gyermek,
Högni gyilkosa apjuk;
a holtfáradt anya
szava megeredt,
már időtlen ideje
néma volt, nem szólt.

Borgní szólott:

9. “Segítsenek serényen
a lelkes lények,
Frigg és Freyja,
istápoló istenek:
ki elvetted kezemtől
a kegyetlen elmúlást.”

Oddrún szólott:

10. “Segíteni aligha
azért siettem hozzád,
mert úgy vélem,
hogy érdemes vagy rá;
ilyet én nem érzek,
szavam tartom be,
tisztességgel fogadtam
örökség-felosztáskor,
hogy önzetlen járok,
ha kell, ki-ki javára.”

Borgní szólott:

11. “Otrombán szólsz, Oddrún,
szilajon tombolsz,
tetézed ellenséges
szavaid erejét.
Szívesen mennék mégis
én magam bárhova véled,
mintha nővérek volnánk
születésünk napjától.”

Oddrún szólott:

12. “Emlékszem akkor
este mit mondtál,
mikor a kehelyben
Gunnar italát kevertem:
ilyesmit más nő
meg nem tenne, mondtad,
magam volnék ezzel
egyedül e világon.”

13. Akkor a tört lelkű
asszony letelepedett,
sivár balsorsát
sorolva beszélt:

14. “Fejedelmi házban
felnevelkedvén,
férfiak oltalma
óvott vadabb világtól.

15. A bátor király
halála közelgett,
szólt hozzám szívből,
bizalommal kérlelt:
kerülnék délre,
Grímhild délceg fia
hadd lenne férjem,
jeles jegyajándékért.

16. Brünhild boldogabb lesz
lovagi vérttel,
valkűrré váljék,
rendelte Budli.
Remekebb leány még
nem élt e földön,
rontás ne fordítsa
rosszra sugaras sorsát.

17. Brünhild az asszonyházban,
birtokát tudva, lakott,
takarókat készített,
volt derék kísérete;
dübörgött a föld
a felső világ:
a Fáfnirölő
ért el az őrzött várhoz.

18. A véres velszi kard
viaskodott keményen,
vítta a várat,
Brünhild birtokát;
kis idő múltán
tudott már mindenki
a cselszövő tervről,
csalárd cselfogásról.

19. Félelmes bosszút
fogadott Brünhild,
belerázkódtunk
mi is mindnyájan;
híre szállt hamar
szerte a világban,
mint végzett magával,
szerelmese, Szigurd mellett.

20. Sorsom szeszélyéből
szerethetem Gunnart:
gazdag gyűrűosztót,
Brünhild boldogságát.

21. Kínáltak Attilának
arany gyűrűket,
gyönyörűsége bennük
bátyámnak hadd telne;
tizenöt tanyát
és Grani terhét,
ekképp gondolták,
hogy egyetért majd.

22. Attila azonban
nem kért belőle:
jegyajándékok ne kössék
Giúki fiához;
féktelen mégis
mind a szív érzése,
éreztem, arcomat már
hősöm arcához hajtanám.

23. Híre kelt hamar
rokonaim körében,
hogy kettőnket együtt
láttak volna;
válaszolt Attila:
sosem viselkednék
tisztességtelenül,
ezt jól tudja rólam.

24. Ennek ellenére:
az ember neve gyarlóság;
és ha a gyönyör hív,
hajlékony lesz a lélek.

25. Követeket küldött
akkor Attila,
sűrű, sötét vadonban
keressenek, hol volnék;
épp rosszkor érkeztek,
ránk rontottak, ahogy
takarónk alá titkon,
boldogan bebújtunk.

26. Vöröslő gyűrűket
a vitézeknek kínáltunk,
kértük, tartsák titokban,
mint találtak minket;
megvitték mégis azonmód
Attilának a hírt,
ezért siettek haza
sebes paripákon.

27. Gudrún elől gonddal
titkolták, mi történt,
holott a történteket
ő hallhatta volna inkább.

28. Feldübörgött a föld
arany patkók alatt,
ahogy pompás csapatban
jöttek a csattogó Giúkungok;
Högni szívét szilaj kés
hasította, kegyetlen,
Gunnart kígyóknak
vermére vetették.

29. Mentem magam akkor
még egyszer, utólszor
Geirmundhoz, sietvén,
sört főzzek a hősnek,
hárfáját pengetni kezdte
a bölcs fejedelem,
abban bízott, tudom,
hogy támasza lehetek,
bármi bajában
serény segítője.

30. Hallottam hát így,
mintha Hlészey szigetéről
szólnának, a húrokat,
háborúról sziszegtek;
szolgálókat küldtem,
máris készüljenek,
menteni véltem így
a vezér életét.

31. Hajóm a habokat
lázasan hasította,
láttam is végül
Attila végzetes udvarát.

32. Akkor betekergett
– bár élve rothadna el! –
Attila aljas anyja
kígyó képében.
Viperafogával
vájt Gunnar szívéig,
szegény hősömet menteni
így hiába mentem.

33. Tűnődöm gyakorta,
hogyan is tudtam, gyarló,
túlélni ennyi
embertelen csapást;
hiszen a csaták
csorbíthatatlan kardú
harcosát hívebben
szerettem, mint magamat.

34. Ültél hát s hallgattad,
ahogy elmondtam ügyemet,
sivár sorsomat,
enyéim balvégzetét;
bizony, minden ember
önmaga végzete” –
Ezzel véget is értek
Oddrún égő siralmai.