Odin és a gonosz király

Egykor, mikor Odin bölcsessége még nem volt oly óriási, a Mindenek Atyja sokat élt az emberek világában. Frigg, királynője is vele volt abban az időben, és együtt éltek egy sivár szigeten, ahol mint Grimner, a halászt és feleségét ismerték őket.

Már akkor is folyton figyelték az embereket, hogy megtudják, kik azok, akik képesek lennének megmenteni a világot az óriások veszélyétől. Egy napon az istenpár meglátta Hrauding király fiait és úgy gondolták, hogy bennük a hősök lelke lakozhat. Odin és Frigg eltervezték, hogy a gyerekeket magukhoz veszik, hogy fel tudják őket készíteni a nehezebb időkre. Amikor a fiúk halászni mentek, hajójuk viharba kerültek – amit az istenpár okozott –, és arra a szigetre sodródott, ahol Odin és Frigg élt.

A két fiút otthonukba vitték, és megmondták nekik, hogy gondoskodnak róluk télen és majd tavasszal hajót építenek és visszamehetnek apjuk országába.

–„Meglátjuk –,” szólt Odin Frigghez azon az estén – „hogy kettejük közül melyiket lehet nemesebb hőssé formálni.”

Ezt azért is mondta Odin, mivel mindkettejük más-más fiút kedvelt jobban. Frigg szerint az idősebbik, Agnar lesz a jobb, akinek lágy hangja és csendes, kedves személyisége van. Odin viszont a fiatalabbikban látott több lehetőséget, akinek neve Geirrod volt – erős és szenvedélyes teremtés, magas termetű és erős a hangja.

Odin maga mellé vette Geirrodot, megtanította halászni és vadászni. Bátrabbá tette azzal, hogy a legmagasabb hegyet is megmászatta, és a legszélesebb szakadékot is átugrattatta vele. Még egy medve barlangjába is elvitte, hogy megküzdjön vele életéért azzal a lándzsával, amilyet neki készített. Eközben Agnar követte testvére példáját, és ő is nagy bátorságot mutatott, viszont testvére majdnem minden próbában jobban teljesített nála.

– „Mily hős lesz Geirrod!”– mondogatta Odin nap mint nap.

Agnar gyakran Frigg mellett maradt. Miközben az istennő font, hallgatta csodálatos történeteit. Sokszor kérdezgetett, ami által egyre bölcsebbé vált. Hallott Ászgárdról és az ott élőkről arról, hogyan óvják Midgardot, az emberek világát Jötunheim óriásaitól. Agnar elhatározta, hogy minden erejét és az életet is odaadja azért, hogy segítsen az isteneknek.

Amikor eljött a tavasz, Odin megépítette a hajót Geirrodnak és Agnarnak, és így vissza tudtak menni hazájukba. Mielőtt elindultak volna, Odin azt mondta Geirrodnak, hogy egy napon meglátogatja majd.

– „És ne légy túl büszke Geirrod, engedd be a vándort a csarnokodba!”- mondta Odin. – „Egy királynak még a legszegényebbet is üdvözölnie kell, ki a csarnokába érkezik.”
– „Hős leszek, ebben nem kételkedem – ,” válaszolta Geirrod – „és király is leszek. Agnar úgy is csupán rövid idővel született korábban, mint én.”

Az idősebbik fiú elbúcsúzott Friggtől és Odintól, megköszönve mindazt amit érte tettek. Belenézett Frigg szemébe, és azt mondta, arra fog törekedni, hogy megtudja, hogyan tudna az istenekért harcolni.

Ezután a két testvér hajóra szállt, és útnak indult. Hamarosan Hrauding király birodalmába értek, és már látták is, a hegytetőn a tengerre néző kastélyt. Ekkor Geirrod borzalmas dolgot tett: visszafordította a hajót és az evezőket bedobta a vízbe. Ezután a vízbe ugrott, az erős áramlattal szemben úszni kezdett, megmászta a parti sziklákat. Agnar pedig egyedül maradt, evezők nélkül, a tengeren sodródva.

Geirrod apja várához ért. Hrauding király, aki már feladta a reményt, hogy fiait újra láthassa, nagyon megörült, mikor meglátta. Elmondta, hogy Agnar a visszaúton kiesett a hajóból, és belefulladt a tengerbe. Hrauding, aki már így is azt gondolta, hogy mindkét fia odaveszett, még is hálás volt azért, hogy legalább egyikük visszatért. Maga mellé vette, és mikor meghalt, Geirrod lett az új király.

Időközben Odin, aki már megrészegedett Mimir Kútjának vizétől, az emberek világát járta, a megszerzett bölcsessége szerint ítélkezve egyszerű embereken és királyokon. Végül elérkezett abba a birodalomba, ahol Geirrod uralkodott. Azt gondolta, hogy az összes király közül, akiket nemesnek ítélt, Geirrod a legnemesebb.

Fél szemére vak vándornak öltözve ment a király házához, sötétkék köpenyt viselt és botra támaszkodott. Ahogy egyre közelebb ért a várhoz, lovakat maga mögött. A legelső lovas sötét lovával majdhogynem eltaposta, majd továbblovagolt, mintha észre sem vette volna.

Mikor a várhoz értek, a sötét lovon ülő ember szolgákért kiáltott, de az istállóban csak egy szolga volt. Elvette a lovat. A többi lovas az addigra odaérkező Vándorhoz szólt, hogy lássa el lovaikat. A Vándornak nem volt választása, meg kellett tartania a kengyeleket, amíg le nem szálltak a harcosok a paripákról.

Odin tudta, hogy ki volt az első ember. – Geirrod, a király. És azt is tudta, hogy ki volt az istállóban a szolga. – Agnar, Geirrod bátyja. A bölcsességének hála, nem volt nehéz rájönnie arra, hogy Agnar, szolgának öltözve jött vissza, és tudta, hogy Geirrodnak nem volt tudomása arról, hogy vajójában kicsoda.

Mikor minden elcsendesedett az istállóban, Agnar elővett egy darab kenyeret, kettétörte, és megkínálta vele a Vándort. Még egy szalmakupacot is dobott eléje, hogy üljön rá. Odin egy kis idő múlva így szólt:

– „Inkább ülnék a tűznél a király csarnokában, ahol húsból készült meleg vacsorámat enném.”
–„Maradj csak itt,” válaszolta Agnar. – „Adok még kenyeret és majd bundát, amellyel betakarózhatsz. Többet adok, mint amennyit ő adna. Ahogy láttam, a király ma nagyon mérges, így ha az ajtaja elé járulnál, mindenképpen megbüntetne.”
– „Hogyan? ” – kérdezte Odin. – „Hogy a király elfordulna egy Vándortól, aki eléje járul?! Kizárt dolog, hogy így tenne!”
– „Mérges ma.” – mondta Agnar.

Újból megkérte a Vándort hogy ne menjen a király házához, de Odin felállt a szalmáról, és a királyi csarnok ajtójához ment.

Az ajtót egy púpos hátú, hosszú karú ember őrizte.
– „Vándor vagyok. Szeretnék pihenni és ételt kérni a király csarnokában” – mondta Odin.
– „Ennek a királynak a csarnokában biztosan nem.” mondta a púpos hátú őr. Elzárta volna az ajtót Odin eltt, de a király hangja hallatszott belülről, ahogy behívja. Amikor az isten belépett, meglátta a királyt, amint marcona külsejű, fekete szakállas barátaival ül egy asztalnál. Odin ekkor már tudta, hogy a fiú, akit nemes viselkedésre tanított, a tolvajok királyává vált.

– Ha már idejöttél, ahol mi eszünk, énekelj nekünk valamit, Vándor – ,” kiabálta az egyik sötét alak.
– „Legyen hát, éneklek.” felelte Odin. A vándor két kőoszlop között megállva, dalra fakadt. Éneke arról szólt, hogyan lépett a Király a gonosz útra, és hogyan vált a rablók kegyetlen rablóvá.

– „Fogjátok el! – ,” parancsolta a Király, amikor Odin befejezte énekét. A gonosz kinézetű emberek rögtön megragadták Odint és a két oszlop közé lakatolták.

– „Melegedni jöttél ide, hát akkor most melegedj”– mondta Geirrod. A szolgáit hívatta, fát rakatott Odin köré, aztán a saját kezével egy lángoló fáklyát dobott a farakásra, ami rögtön lángra is kapott.

Tűznyalábok táncolták körül Odint, viszont sehol sem égették meg. A király és az emberei elégedetten állták körül, és nézték, ahogy a tűz nyaldossa az élő istent. Amikor kialudtak a lángok, Odin továbbra is állva maradt, és borzalommal nézett a körülötte álló kegyetlen emberekre.

Ezután továbbra is a csarnok oszlopaihoz leláncolva hagyták, majd aludni tértek. Odin könnyedén ki tudott volna szabadulni börtönéből, ha ledönti az oszlopokat, de feltétlenül meg akarta tudni, mi történik még a király palotájában. A szolgáknak megparancsolták, hogy ne hozzanak neki se ételt, se italt. De hajnalban, amikor már senki nem volt ott, Agnar egy szaruban sört hozott neki.

Másnap a király visszajött a rablókkal, mindannyian asztalhoz ültek, és úgy ettek, mint a farkasok. A király, mint előző este, meggyújtotta a fát a Vándor körül, és élvezettel nézte, ahogyan ég körülötte a tűz. De a Vándor továbbra is sértetlen maradt. Ijesztő tekintetével Odin a királyra nézett, aki egyre inkább gyűlölte. A szolgáknak ismét megtiltották, hogy bármiféle ételt vagy italt hozzanak neki. Senki sem tudta, hogy hajnalban ismét egy szaru sört kapott Agnartól.

Ez így ment éjszakáról, éjszakára, egészen nyolc éjszakán keresztül. A kilencedik estén, amikor a tüzet ismét meggyújtották körülötte, Odin hangosan elkezdett énekelni.

A hangja egyre erősebb lett. Annyira, hogy a király, a barátai, sőt még a szolgák is mozdulatlanná dermedve hallgatták. Az ének Geirrodról, a királyról szólt, hogyan védték meg őt az istenek, hogyan adtak neki erőt és tehetséget, és hogyan tették nemes lelkű ember helyett egy olyan vadállattá, aki erejét és képességeit mások kárára használja. Ezután azt is megénekelte, hogyan fognak az Istenek bosszút állni az alantas királyon.

A lángok egyszer csak kialudtak és Geirrod, és a barátai már nem a barátságtalan Vándort láttak maguk előtt, hanem egy királyt, méghozzá az egyik legnagyobbat. A láncok lehullottak testéről- Elindult a gonosz társaság felé. Geirrod ekkor a kardjával nekirontott, hogy leszúrja, ám hiába döfte át a Mindenek Atyja testét, sértetlen maradt.

„Kialszik az élet,
Az Istenek haragban állnak véled,
Ha közelebb tudsz jönni,
Odint fogod látni.”

Így énekelt hát Odin, és rettenetes nézése miatt Geirrod és csapata elkezdett összemenni. Összezsugorodtak, majd átváltoztak szörnyekké, erdei farkasokká.

Agnar Odin elé járult, aki aztán királynak nevezte ki. Az emberek hálásak voltak, hogy Agnar lesz az új vezetőjük, mivel ezzel véget ért Geirrod kegyetlen uralma. Agnar nem csak kedvességéről volt híres, hanem erejéről és győztes csatáiról is.

Forrás: The Children of Odin: The Book of Northern Myths
Fordította: Arcus Arckhebohn