Vőlund-ének

Élt egyszer Svédországban egy király, Nídud. Két fia s egy leánya volt; hívták a leányt Bödvildnek. Három fia volt a finn királynak: Szlagfid, Égil és Vőlund. Síeltek, vadászni jártak. Farkasvölgybe értek el egyszer, ott házat építettek. Volt ott egy tó, Farkastónak nevezték.

Egy nap kora reggel a parton három lányt leltek, ahogy fonalat fonnak, s mellettük hattyúköntös a földön – mert valkűrök voltak mindhárman. Ketten közülük Hlödvér király leányai, Hladgud, a hattyútollas, és Hervor, a Csodaszép, a harmadik pedig Ölrún, Valföldre valósi Kjár király leánya.

A három királyfi magával vitte a három lányt; Égilé lett Ölrún, Szlagfidé a hattyútollas Szvanvit, Vőlundé Hervor. Hét télen át éltek együtt. Akkor az asszonyok elszálltak, hogy a csatamezőket megnézzék, és nem tértek vissza. Égil sítalpakon Ölrún keresésére indult. Szlagfid Szvanvitet kereste, csak Vőlund maradt ott Farkasvölgyben. Vőlund volt a legügyesebb férfi, akiről csak szólnak az ősi sagák. Nídud király azonban elfogatta, ahogy az ebben az énekben áll.

1. Lebegtek délről a lányok,
feketeerdő felett,
boldogak, ifjak,
sors intézői,
pihenni telepedtek
tó partjára,
szőtték a déli szűzek
finom fonalukat.

2. Egyiket közülük,
a halvány keblűt,
szépséges szűzet
Égil ölelte;
másikuk, Szvanvit,
szép hattyútollas;
a harmadik hölgy is
híven választott,
Vőlund fehér
nyakába fonódva.

3. Hét teljes telet
töltöttek ott,
nyolcadikon már
nyugtalankodtak,
a kilencediket
kivárni nem bírták,
elvágyódtak a lányok
fekete erdőn túlra,
fényes szűzek
szólítói sorsnak.

4. Vadászatról jött
a jó szemű vadász
Szlagfid és Égil,
üresen lelik házuk,
a lengéknek hűlt helye,
keresik őket hiába.
Siklott keletre Égil,
Ölrúnt keresni,
délre Szlagfid
száguld Hattyúfehér után.

5. Farkasvölgyben csak
Vőlund maradt meg;
vörös aranyba
drágaköveket foglal,
fűzi hársfa-háncsra
gyűrűit gyöngéden;
így várja végül,
szépséges asszonya
mikor szállna meg
megint ott, szállásán.

6. Kitudta Nídud,
Niara királya,
hogy Vőlund a völgyben
egyedül tanyázik;
elindultak harcosai,
éjszaka, hadi útra,
újhold tüneményén
tündököltek pajzsaik.

7. Lóhátról szökkentek
a házzal szemközt,
a hosszú szobába
beléptek határozottan,
felfűzött gyűrűket
függni láttak,
hétszer száz lehetett,
Vőlundé valamennyi.

8. Lefűzték fürgén,
megint felfűzték,
egy gyűrű híján
a háncsra mindet.
Vadászatról jött
a jószemű vadász.
Vőlund fáradt volt,
hajszás hajtástól.

9. Megsütni készült
a medve húsát,
tüzet rakott hamar,
ropogtak a tűzön
a széltől szikkasztott
ágak, lobogott a láng.

10. Medvebőrre telepszik,
megszámlálja a gyűrűket,
álfok fejedelme,
egyet nem lel föl.
Talán ott lehet
Hlödvér lányánál,
véli, visszatért hozzá
szép, ifjú szerelme.

11. Ezen elidőzött,
sokára aludt el;
ahogy ébredezik,
érzi, tehetetlen,
karjára tapadó
kötél nem ereszti,
lábát is lekötözték
kíméletlen kézzel.

12. “Kik voltak a vezérek,
kik engem itt
hosszú háncskötéllel
keményen megkötöztek?”

13. Nem néma Nídud,
niarák királya;
“Honnét kerültek
kincseink, Vőlund,
fejedelmi álf,
a Farkasvölgybe?”

14. “Ez az arany aligha
Grani útja mellől;
messzebb a mi földünk
rótt rajnai szikláktól;
számtalan kincsünk volt,
mérhetetlen vagyon,
mikor mi voltunk
hatalmon hazánkban.

15. Hladgud és Hervor,
Hlödvér leányai;
runákat értett Ölrún,
Kjár édes leánya.”

16. Künn állt a király
kevély felesége.
A tágas terembe
ment ő menten,
kőpadlón megállt,
halk hangon mondta:
“Nem néz nyájasan,
kit a vadon vet ki.”

Nídud király az aranygyűrűt leányának, Bödvildnek adta;
 ez hiányzott Vőlund háncsáról. Ő maga pedig Vőlund kardját tartotta meg.
 
Szólt a királyasszony:

17. “Foga kivillan,
ha látja a kardot,
leányunk kezén
pillantja a gyűrűt;
gyűlölködve néz,
mint kevély kígyó.
Vágjátok el hát
a vastaginát,
vízparti helyen
hagyjátok őt.”

Így is tettek, Vőlund térdinait elvágták, őt magát arra a szigetre tették ki,  melynek Szévarsztad volt a neve.
Ott kovácsolt Vőlund a királynak különféle ékszertárgyakat. Közelébe menni senki se mert a királyon kívül. 

Vőlund akkor szólt:

18. “Nídud öve csillog,
övezi őt a kard,
melyet kovácsoltam,
magamnak, mester mód;
veszve örökre
a vészes fegyver,
Vőlund kovácshoz
nem kerül vissza.

19. Bödvild viseli,
bosszúlatlan immár,
gyönyörű arám
arany gyűrűjét.”

20. Aludni sem aludt,
kalapácsa járt csak,
cselt kovácsolt így
Nídudnak, király ellen.
Két kisfia eljött,
kincseket nézni,
Nídud fiai sóvárogva
Szévarsztadba mentek.

21. Ládához léptek,
kérték a kulcsát,
ez volt a csapda,
várta őket a csel;
teli tömérdek kinccsel,
a fiúk úgy látták,
fényes aranyat leltek,
ékességes ékszert.

22. “No hát, ti ketten,
más nap is jöjjetek!
Jutni fog néktek
abból az aranyból.
Lányoknak szót se,
léleknek se otthon,
olyat ne mondjatok,
hogy megleltetek engem.”

23. Keltek kora reggel,
testvér a testvért
intette: “Induljunk
titkos aranyat látni.”

24. A ládához lépve
kérték a kulcsát,
tárult a csapda,
teljes lett a csel.
Fejét levágta Vőlund
mindkét fiúnak,
tűzhelybe rejtette
tehetetlen lábuk,
fürtös fejüket
ezüstözte fürgén,
ekképp küldte el
Nídud királynak.

25. Szemükből szépséges
köveket készített,
küldte is Nídud
kevély nejének;
fiú-fogaikból
melltűt formált,
megküldte bizony
gyűrűs Bödvildnek.

26. Bödvild kérkedett
gyönyörű gyűrűjével.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Eltört a gyűrű,
vitte Vőlundhoz:
“Mondani nem merem
másnak, csak néked!”

27. “Csak várj, a csorbát
kecsesen kijavítom.
Kényes atyádnak,
kevély anyádnak,
jómagadnak is
jobban tetszik majd,
mint mikor ép volt.”

28. Itatta a lányt
legjobb söritalával,
Bödvild bódultan
dőlt el ültéből.
“Derék bosszú ez
a bőszlelkűeken,
bármit is tettek;
egy tettük bosszúlatlan.”

29. “Bár volna – Vőlund szólt –
ép a lábam,
ne tették volna tönkre
Nídud vad emberei.”
Vőlund el is vált
a földtől nevetve,
míg Bödvild a szigetről
zokogva ment el,
félt, zokon veszi dolgát
atyja, dühös szeretője.

30. Nídud kevély neje
kint állt akkor,
aztán a tágas
terembe bement;
hevert csak a király
a csarnok falánál.
“Felelj, ébren vagy-e,
Nídud, niarák ura?”

31. “Ébren vagyok egyre,
akarva-akaratlan,
alig aludtam
fiaim halála óta;
fejem hasogatják
gonosz tanácsaid;
mit tegyek, gondomról
Vőlunddal hadd váltsak szót.”

32. “Válaszolj, Vőlund,
álfok bölcse, beszélj,
remek fiaimra
mi rontás tört?”

33. “Esküdj meg elébb
mindenre híven,
hajód bordáira,
pajzsod bíborára,
paripád patkójára,
kardod élő élére,
hogy Vőlund asszonyát
nem bántod, védtelent,
arájának gyáva
gyilkosa nem leszel,
bár enyém egy asszony,
ki itt él házadban,
tőle a magzat is,
a te magas termedben.

34. Menj a műhelyhez,
magad műve,
lelsz egy fújtatót,
vér lucskától foltos,
legényeidnek
fejét levágtam,
lábukat rejtettem
tűzhelynek rejtekére.

35. Fürtös fejüket
ezüstöztem fürgén,
ekképp küldtem el
Nídud királynak.
Szemükből szépséges
kövek készültek,
küldtem is Nídud
kevély nejének.

36. Fiú-fogaikból
melltűt formáltam,
megküldtem bizony
gyűrűs Bödvildnek.
Gyermekkel jár, íme,
egyetlen lányotok,
lett is ezáltal
mindkettőnké már.”

37. “Szó a szívemet
így nem gyötörte,
gyűlöletem bosszút
áhít, átkoz téged.
Ám oly távol jársz,
jeles lövészek sem
vehetnek le lóhátról,
védve vonulsz fenn,
senki se ér el
égi sűrű felhők közt.”

38. Vőlund el is vált
a földtől nevetve,
Nídud megtört
szívvel maradt ott.

39. “Szólítlak, Takrád,
te, legjobb szolgám,
a fényes leányt,
Bödvildet behívd,
a szép köntösűt,
apja nagy szóra kéri!”

40. “Igaz-e, Bödvild,
amit beszélnek?
Vőlunddal voltál
a baljós szigeten?”

41. “Mind igaz, Nídud,
mit néked mondtak:
voltam Vőlunddal
a baljós szigeten,
bár tagadhatnám,
én szerencsétlen!
Nem tudtam neki
nemet mondani,
nem tudtam tőle
megvédeni magam.”