Baldur halála

Baldur, a Fényes Szemöldökű rossz álmokat látott. Halált jelentő álmok gyötörték Odin és Frigg szeretve szeretett fiát. Elmondta balsejtelmeit az isteneknek, és azok nyomban tanácskozásra gyűltek, hogy kigondolják, mikképpen óvhatják meg Baldurt a veszedelemtől. Frigg, a féltő anya különös módot eszelt ki, és mivel nem sokkalta a fáradságot, valóra is váltotta tervét. Útnak indult, és bejárta az egész világot, sorra megkereste a dolgokat meg a lelkes és lelketlen teremtményeket – a köveket, a fákat, a vasat és más érceket, a tüzet, vizet, földet, a betegségeket és mérgeket-, hogy nem ártanak Baldurnak.

A Fényes Szemöldökű se tettel, se szóval nem vétett soha senkinek. Áldották az emberek, mint a drága napvilágot, az istenek mind szerették, még az óriások és törpék közt se volt haragosa. Friggnek nem kellet kétszer kérni senkit és semmit; kövek, ércek és fák, füvek, virágok, víz és tűz, mérgek és betegségek, négylábú állattok és madarak, kígyók, halak, a Jötunok és a föld gyomrában lakó ezermester törpék, a levegő hatalmas szellemei – minden, ami csak van a napvilágon, kész örömest megfogadta, hogy Baldurnak hajszálát se görbíti.

Az istenasszony hát megnyugodva tért haza, a hatalmas ászok, mikor hallották, hogy sikerült elhárítani a veszedelmet, vidám társasjátékot rendeztek a Valhalla előtt. Baldurt a tágas térség közepére állították, és egyik kővel, másik fával, dárdával dobta meg, nyíllal lődöztek rá – semmi se tett benne kárt.

Ujjongtak örömükben, azt se tudták, hová legyenek. Csak egy volt, aki nem örült: Loki, az örök bajszerző. Kifőzte a maga gonosz tervét. Elment Szép mezőre Frigghez öreg anyóka képében. Az istenasszony mindjárt azt kérdezte tőle, hogy mi történik odaát a Valhalla, előtt mit jelent a nagy zajongás, nyüzsgés.

– Ott mulatoznak a hatalmas istenek – felelte az anyóka -, Baldurt hajigálják vassal, kővel, fával, de lepattan róla minden, sérthetetlen.
– Nem is árthat neki semmi a világon – felelte Frigg. – Megeskettem sorra tüzet, vizet, vasat, lelkes és lelketlen állatot, hatalmas szellemeket, mindent, hogy Baldurt nem bántják.

Loki nagy ravaszul megkérdezte, mintha ő is féltené a Fényes Szemöldökűt, hogy bizonyos-e a dolgában az istenasszony, igazán nem felejtette-e ki senkit és semmit az esketésből.

Ott volt az istenek között a Nagyerejű, de vak Hödr is. A tér legszélén állt, szótlanul és kedvetlenül. Loki odament hozzá, megkérdezte, miért nem vesz részt a játékban.

– Nem látom, hol van. És, nincs amit, hajítsak – felelte a vak isten.
– Gyere, majd vezetlek – ajánlkozott Loki -, itt épp jó helyen vagy. Fogd ezt a gyöngy buckót, és hajítsd előre!

Hödr örült, hogy ilyenformán ő se marad ki a vidám mulatságból, megmarkolta a vastag fagyöngyágat, és elhajította, egyenest előre, ahogy Loki mondta neki. Repült a kis buckó, süvítve hasította a levegőt, és – célba talált. Baldur átszúrt szívvel, holtan rogyott a földre.

Az istenek dermedten, szótlanul álltak körülötte, még csak fel se emelték a földről. Aztán meg, mikor felocsúdtak, a rémület és fájdalom vette el szavukat. Az egyetlen, amire gondolni tudtak, a bosszú volt, de nem szennyezhették be Hödr vérével a szent helyet. Odin még sötétebben nézett maga elé, mint a többi. Nemhiába adta fél szemét zálogba a Bölcsesség vizének egyetlen kortyáért, nemhiába idézte fel halottaiból a hatalmas látóasszonyt, a Völvát – többet tudott, messzebbre látott a múlt és jövendő sötétjében, mint akárki más. Tudta hogy Baldur halála fenyegető jel, és nem az első. Már Idun eltűnte is veszedelem közeledtének jele volt. Valamennyien érezték, hogy árnyék ereszkedik rájuk, az örök éjszaka árnyéka, és nehezen heverték ki a rémületet. Azóta a félelmes árnyék fejük fölé ért, Baldur annyit jelent, hogy a végső veszedelem most már közelről fenyegeti a világot és a fényes ászok nemzetségét.

Frigg, mihelyt valamennyire leküzdötte könnyei áradatát, megkérdezte, ki vállalkoznék az alvilági útra, hogy kiváltsa Baldurt, Hél asszony hatalmából. Mert aki megtenné, azt örökre kedvébe-kegyébe fogadná. Hermod, az egyik Odin számos fia közül, odalépett hozzá, és mondta, ha egy jó lovat kaphat, vállalkozik az útra. Elővezették a nyolclábú táltost, a Suhanót (Sleipnirt), arra aztán felkapott az ifjú vitéz, és elszáguldott.

Most végre felemelték a drága holttestet a földről, és levitték a tengerhez, hogy Baldur hajójára tegyék, és azzal együtt elégessék. De a hajó roppant nagy volt. Mikor a máglyát megrakták rajta, és vízre akarták bocsátani, nem mozdult. Sehogy se boldogultak vele. Elküldettek hát az erejéről nevezetes Hirrokkin jöttünasszonyért, és az meg is érkezett hamarosan. Paripája egy kígyóval felkantározott hatalmas farkas volt.

Odin előszólított négyet legfélelmetesebb harcosai közül, hogy tartsák a vad farkast, amíg Hirrokkin asszony vízre segíti a hajót. A roppant erejű vitézek csak úgy tudták féken tartani a szörnyeteget, hogy földre teperték. Hirrokkin emiatt megharagudott, és olyat taszított a hajón, hogy talpfák lángot vetettek, és megrendült az egész föld körös-körül. Thor felragadta kalapácsát, hogy lesújtson a halott gyalázó óriásasszonyra, az istenek nagy nehezen tudták megakadályozni a békerontást.

Baldur holttestét kivitték a hajóra. Viruló szépségű hitvese, Nanna, mikor szomorú menetet látta, nem bírt magával, olyan féktelen sírás vett erőt rajta, hogy a fájdalom szétvetette, ő is holtan esett a földre. Baldur mellé fektették, és meggyújtották alattuk a máglyát. Akkor odalépett Thor, hogy kalapácsával megszentelje a tüzet, de az egyik törpe éppen ünnepélyes pillanatban talált a lába elé szaladni, és a Nagyerejű úgy megharagudott, hogy berúgta a törpét a lángok közé.

A szertartás nagy ünnepséggel ment végbe, számos gyásznép előtt. Ott volt Odin, az istenek feje, harcon elesettek atyja – díszes hintaján érkezett, vállán két hollójával. Oldalán Frigg Istenasszony ült, a hintó mellet Odin leány vitézei, a valkíriák léptettek harci paripákon. A deli Freyr kocsiját az aranysörényű vadkan húzta; húga, a szépséges Freyja, a szeretők oltalmazója, kedves macskáit fogta hintójába. A nagy tudományú Heimdall, az istenek őrzője-, aki hallja a fű növését a réten és a gyapjúét a juhok hátán -, pompás ménjén, az Aranyfarkún ült. De ott voltak sokan az óriások és törpék közül is, Baldurt azok is meggyászolták.

Mikor valamennyien odagyűltek a hajó köré, Odin máglyára tette bűvös karpántját, a Cseppentőt (Szerk.: Draupnir), amely minden kilencedik éjjelen nyolc maga formájú, nehéz aranykarikát cseppent. Végül még odavezették Baldur ménjét is felszerszámozva.

Hermod, a Gyors, ez alatt már messze járt. Kilenc éjjelen nyargalt megállás nélkül, mély völgyek alján, vaksötétben, míg végre elérkezett a Halottak folyójához, amelynek hídja fénylő arannyal van kirakva.

A hídőrző lány megállította, nevét, kilétét tudakolta.
– Tegnap az öt csapat halott vitéz alatt nem dübörgött olyan erősen ez a híd, mint most tealattad, aki egymagad jössz. Színed se halotti, furcsállom, hogy itt vagy. Hél birodalmában mit keresel, azt mondd meg!
– Baldurt keresem, a Fényes Szemöldökűt – felelte Hermod. – Látnod kellett, mikor a hídon lovagolt.
– Láttam Baldurt, igen – felelte a hídőrző lány. – Hogyha őt keresed, északra tarts, vitéz, ott vezet le az út Hél birodalmába.

Hermod úgy is tett, megtalálta az utat, és levágtatott a meredeken. Mikor az alvilág falához ért, leszökött a földre, de éppen csak egy pillanatra, hogy megszorítsa ménjén a hevedert, már újra a hátán termett, megsarkantyúzta, és a táltos átugrotta a magas falat anélkül, hogy csak lába hegyével is érintette volna!

A palota kapuja nyitva volt. Hermod leugrott jó lováról, és belépett a csarnokba. Baldur már az asztalnál ült a díszhelyen, nyomban meglátták egymást. Az istenek követe annak rendje-módja szerint köszöntötte a jelenlevőket, de nem tartotta illendőnek, hogy mindjárt előhozakodjék a maga dolgával. Ott maradt éjszakára, és reggel a Halottak úrnőjéhez járult. Elmondta milyen sírás-rívás van égen és földön Baldur halála miatt, és azt kívánta tőle hatalmas ászok nevében, hogy bocsássa vissza övéihez a Fényes Szemöldökűt.

– Meglátom úgy van-e, amint most elmondtad – felelte Hél, a rettenetes, aki félig emberszínű volt. -, hogy siratja minden az egész világon. Ha igaz, nem bánom, lovagoljon vissza napos otthonába. De ha nem sír utána – itt marad énnálam.

Hermod elbúcsúzott, és Baldur kikísérte a palota kapuja elé, ott lecsatolta karjáról a Cseppentőt, és elküldte Odinnak, emlékül. Nanna egy fátyolkendőt küldött Friggnek, és Fulláról, a Frigg szolgálójáról is megemlékezett egy szép aranygyűrűvel.

Az isteni követ hát visszalovagolt a sötét, mély völgyek alján és aztán tovább, a föld széles hátán. Suhanó a világ legjobb lova volt, de neki is hosszú éjek, napok kellettek, amíg elérkezett a hét színből vert erős hídhoz, amely a földet az éggel összeköti. Hermod felnyargalt a hídra, és Ászgárdra érve, menten elbeszélt mindent, amit látott-halott, és hogy Hél asszony milyen feltétellel bocsátja vissza a Fényes Szemöldökűt.

A szívtelen óriásasszony nem volt más, mint maga Loki, a Bajszerző és Romboló. Őmiatta halt meg Baldur, és őmiatta nem térhetett vissza a halál sötétjéből a szép napvilágra. Ámde ha úgy van is, amint mondják, hogy az igazság olykor sokáig elbandukol – az is bizonyos, hogy előbb vagy utóbb célhoz ér. Loki is elvette büntetését kevés idővel ezután, és a Világromlás rettenetes napján, amikor az istenekre elkövetkezett az örök éjszaka, Baldur áldhatta szerencséjét, hogy ott van, ahol van, és elkerüli a többiek szomorú sorsát.